Ne sírj úgy is mindegy
A lovacska elszaladt
Felhők között a Nap
Felhők között a Nap
Kék és Narancssárga színekbe öltözöm
Most már senki se bánthat
Most már semmi se fájhat
Egyszer mindenki eljön
Egyszer mindenki itt lesz
Örökre megtalálhatsz
Örökre elveszíthetsz
Azt hitte, vége szakadt a napokon, heteken át tartó depressziójának. Ma viszont... ült, hallgatta a beszédet az emberi élet céljairól, és rájött, hogy neki, pont neki, aki olyannyira szeretett élni... nincsenek céljai többé. Meleg, sós könnyek peregtek az arcán, csöndesen zokogott a kongó teremben, fejét elfordítva és lehajtva, hogy más ne lássa gyengeségét. Még mindig hiányzik neki Ő...
Hiányzol... Hiányzik a hangod,amikor dúdolsz, vagy énekelsz nekem, hiányzik a kutató tekinteted, amit próbáltam mindig állni, hiányzik a folyamatos csettingetésed, a mosolyod, az apró, alig észrevehető rés a fogaid között, hiányoznak a beszélgetéseink, hiányzik a szerda reggeli foci, a hívásaid előtte, hogy vigyek neked törölközőt, pólót, mert azt mindig otthon felejted, hiányoznak a közös órák, a közös hülyülések, a közös ebédek, a közös tanulások, a közös focimeccsek, minden, ami Te vagy, hiányzik az egész lényed, hiányzol nagyon, nagyon, nagyon...
Jobbkor nem is jöhetett volna...
"I joined him with a sigh. He looked like he was thinking about blurring more lines. Sure enough, as soon
as I sat down, he shifted over to put his arm around my shoulders.
"Jake," I protested, leaning away. He dropped his arm, not looking bothered at all by the minor
rejection. He reached out and took my hand firmly, wrapping his other hand around my wrist when I
tried to pull away again. Where did he get the confidence from?
"Now, just hold on a minute, Bella," he said in a calm voice. "Tell me something."
I grimaced. I didn't want to do this. Not just not now, but not ever. There was nothing lett in my life at
this point that was more important than Jacob Black. But he seemed determined to ruin everything.
"What?" I muttered sourly.
"You like me, right?"
"You know I do."
"Better than that joker puking his guts out in there?" He gestured toward the bathroom door.
"Yes," I sighed.
"Better than any of the other guys you know?" He was calm, serene—as if my answer didn't matter, or
he already knew what it was.
"Better than the girls, too," I pointed out.
"But that's all," he said, and it wasn't a question.
It was hard to answer, to say the word. Would he get hurt and avoid me? How would I stand that?
"Yes," I whispered.
He grinned down at me. "That's okay, you know. As long as you like me the best. And you think I'm
good-looking—sort of. I'm prepared to be annoyingly persistent."
"I'm not going to change," I said, and though I tried to keep my voice normal, I could hear the sadness in
it.
His face was thoughtful, no longer teasing. "It's still the other one, isn't it?"
I cringed. Funny how he seemed to know not to say the name—just like before in the car with the
music. He picked up on so much about me that I never said.
"You don't have to talk about it," he told me.
I nodded, grateful.
"But don't get mad at me for hanging around, okay?" Jacob patted the back of my hand. "Because I'm not giving up. I've got loads of time."
I sighed. "You shouldn't waste it on me," I said, though I wanted him to. Especially if he was willing to
accept me the way I was—damaged goods, as is.
"It's what I want to do, as long as you still like to be with me."
"I can't imagine how I could not like being with you," I told him honestly.
Jacob beamed. "I can live with that."
"Just don't expect more," I warned him, trying to pull my hand away. He held onto it obstinately.
"This doesn't really bother you, does it?" he demanded, squeezing my fingers.
"No," I sighed. Truthfully, it felt nice. His hand was so much warmer than mine; I always felt too cold
these days.
"And you don't care what he thinks." Jacob jerked his thumb toward the bathroom.
"I guess not."
"So what's the problem?""The problem," I said, "is, that it means something different to me than it does to you."
"Well." He tightened his hand around mine "That's my problem, isn't it?"
"Fine," I grumbled. "Don't forget it, though.""
A gitár szólt tovább, rendületlenül. Panaszos hangok. Keserűség. Fájdalom. Ez az, amit most át tud érezni... A sárga függöny megtörte a reggeli, erőtlen napfényt és csodálatos árnyalattal burkolta be a lila falakat. Fejére húzta a takarót, nem akart felkelni az álomtalan álomból. Szeretett otthon aludni. Az ágy... nem is tudom, valahogy más volt. Amint belefeküdt, belesüppedt, átzuhant egy másik világba, ahol tündérek, manók, koboldok, és mindenek fölött zavartalan boldogság várta... Vágyott oda. Nagyon. Kisváros, persze. Sokkal másabb. mint a másik otthona. Van benne valami báj. A rendetlenségben. A lila falakban. Abban, hogy az összes szabad teret belepte a kacatjaival. Minden hozzá tartozott... A másik szobája túl nagy volt, beláthatatlan, az ágy a szoba közepén volt, kemény matrac, minden álmot elűző... Borzalmas. Most nem vágyott oda. Semmiképp. Bár lehet, hogy ez a jelenlegi antiszociális világszemléletéből is adódott, hiszen fönt a barátai várják.
- Nem, most ne, könyörgöm... Nem akarok beszélni, nem akarok hallgatni, nem akarok boldogságot látni. Tudom, önző vagyok, borzalmas, de tudom, képtelen lennék ezt most elviselni. Itthon akarok maradni. Könyvek, zene, ennyire vágyom most. Meg talán, ha erősebb leszek, képes leszek kimenni a napfényre is... Coz i'm damned by light right now, u know... i can't stand the sunshine but shadow... - gondolta magában.
Reggel, mikor nem volt hajlandó szembenézni azzal, hogy új nap kezdődött, kevésbé volt kedvetlen. Úgy érezte, a remény a napsugárral együtt megcsillant a szemközti ház ablakán. A jókedvű szomszéd elhúzta a függönyt, kinyitotta a hatalmas üvegajtót, kilépett az erkélyre, kitárta a kezét és magába szívta az oxigéndús, csípős, hajnali levegőt. A haját összeborolta a szél, hálóingje a szellőben a teste köré csavarodott. Felkacagott, mert férje hátulról átölelte, csókot lehelt a fülcimpájára, felemelte cseppet, hogy be tudja húzni az erkélyről.
Mindenki boldog most, úgy érezte. Csak ő nem. Vagyis az első gondolata aznap az volt, hogy ez könnyebb, mint remélte. Egy hét telt még el, de máris nem fáj annyira. Oh, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna... Az utóbbi két napban szokásos tevékenység: megreggeliztette kisöccsét, majd bekapcsolta a dolgozószobában lévő számítógépet, hogy olvashassa tovább a már megkezdett regényt, amely távoli világba repítette őt és amely talán segített neki felejteni. Amúgy persze, dehogy segített. A szereplők tulajdonságait a saját életére képezte. Most épp a "hepiendet" várja, hogy magán is segíthessen ezzel. Az olvasás közben folytathatja az önanalízisét...
És mivel a csend borzasztó kegyetlenséggel hullott rá, bekapcsolta a zenét... Bár ne tette volna. Mint egy álomképben, süvítettek el mellette a képek, a gondolatok, és újra reményvesztettség vette át a helyét az elméjében. És régi ismerőseként üdvözölte a szomorúságot, a magányt...
"You want me to see a shrink?" My voice was a shade sharper as I realized what he was getting at.
Bitter saint...
bitter shade
Never mind...
Hands are all twisted...
And you pointed at me...
broken tree
broken mind
broken heart
cursed
Spoke with a voice that disrupted the sky
I will wrap you in my arms
And you'll know you've been saved
Let me sign
i cannot write more
or better
i've lost
somewhere
but not over the...
it's just a lullaby
where dawn breaks
my total eclipse
i'm damned by light
"And I'll make you a promise in return," he said. "I promise that this will be the last time you'll see me. I
won't come back. I won't put you through anything like this again. You can go on with your life without
any more interference from me. It will be as if I'd never existed."
My knees must have started to shake, because the trees were suddenly wobbling. I could hear the blood
pounding faster than normal behind my ears. His voice sounded farther away.
He smiled gently. "Don't worry. You're human — your memory is no more than a sieve. Time heals all
wounds for your kind."
Laisse-moi tomber, s'il te plait... Je voudrais etre seule...
Sétált szülővárosában. A nap tűzött, égetett, fájt. Szeretett volna egyedül lenni. A gondolataival... Vagy épp a súlyos csenddel, mert nem akart mégsem gondolni semmire. A város viszont egy szermernyit sem volt hajlandó segíteni ebben... Ekkora nyüzsgéssel ritkán találkozott, és ennek hiánya volt éppen talán az, ami miatt elhagyta anno. De most a sok ember épp az ellenkező reakciót váltotta ki belőle, mint amit kellett volna. Bemenekült az árnyas lombok alá, lerogyott a bordóra festett padra, és lecsukta a szemét, így próbálta kizárni a külvilágot és lecsillapítani a hirtelen jött pánikrohamát. Agorafóbiája nagyon ritkán és nagyon váratlanul szokott rátörni, és ezt a tényt nehezen tudta elviselni. Hiszen nem ő az, aki annyira jól érzi magát különféle társaságokban? Mindenféle átmenet nélkül elkezd idegenekkel beszélgetni, hiszen szeret barátkozni? Szélsőséges egyéniség volt, túlzottan is... Nem találta önmagát, sehol.
Most, ahogy ült ott, a tömegtől távol, kezdte kicsit jobban érezni magát. Érezte már a hűsítő szellőt is, amely a perzselő napon próbált enyhíteni. Megfogta hosszú haját, a feje tetejéig felhúzta, csavart rajta párat, hogy esetlen kontyot formázzon, majd hagyta végigomolni a hátán. Kinyitotta lassan a szemét. Nem kellett volna... Megpillantotta azt a padsort, ahol tavaly ilyenkor ültek. Ahol Ő átölelte... Ahol kótyagos mosollyal bámultak a kamerába. Nem, nem akarta, hogy emlékezzen... Újra... Annyira fantasztikus volt az az egy hét tavaly. Mámoros napok követték egymást. De annak is vége szakadt. Mindennek vége szakadt.
"Azt akartam, hogy elmúljanak az érzéseid irányomban. Úgy könnyebb lesz az elválás." - mondta, még mielőtt elment volna, a több hónapnyi keserűség előtt... A lány azon gondolkozott, hogy ezt vajon komolyan gondolta?! Hogy minden ilyen egyszerűen elmúlik? Vége szakad? Mint az Életnek, ha a Moirák elmetszik a fonalat? Nem tudta elfogadni a hallottakat. Minden porcikájával tiltakozott az ésszerűség ellen. Természetesen Neki volt igaza. Megint. Mint mindig. A lány sokat tanult tőle az utóbbi időben, és el kellett volna fogadnia, hogya racionailtás minden, csak nem az ő asztala.
Napok teltek el azóta. Könnyebb, mert már nem akar mindenáron ellenkezni a Sorssal. De a fülében csengtek az utolsó szavak...
It will be as if I'd never existed, he'd promised her.
***
The waves of pain that had only lapped at me before now reared high up and washed
over my head, pulling me under.
I did not resurface.
Csöndesen nézegette a képet. Próbált a maradék emlékfoszlányba kapaszkodni. Reménykedett, hogy bár csak még egy hét telt el az utolsó találkozásuk óta, mégis a megszokás miatt hagyja el annyiszor ajkait az a szó, hogy "hiányzik"... Nézte az ismerős arcokat. Olyan fotót választott, amihez nem fűződött személyes emléke. Talán így könnyebb lesz. De nem... Nem volt az... Ismerte az összes képen lévőt... Azt a megszokott társaságot, ahova csak úgy nem visznek be senkit...
"Biztos nagyon fontos vagy neki, ha elhozott téged hozzánk. Tudod, ezidáig soha sem hozott ide lányt." - mondta a lánynak egyszer annak a társaságnak az egyik tagja. Na tessék... Igyekezett neutrálisan viszonyulni a mosolyhoz, de még több emlékkép tört elő a mélyből. Hallgatta tovább a zenét... De érezte, nem bírja tovább. S ment, hogy csöndesen álomba sírhassa magát...
***
"Maradt még a táncunk után
Pár emlék s egy szép színes álom
Maradnék ha tudnám hogyan
Ha volna még egy dalunk
Ha lenne még egy lassú tánc..."
Még csak egy nap telt el, de a lány már úgy érezte, hogy a végtelenség kínozza. Még 13 hetet ki kell bírnia a magányával?
És ami a legszörnyűbb... míg utolsó találkozásuk után a szemét se tudta lehunyni anélkül, hogy Őt ne lássa, a sötét szemeit, addig most az emlékek elhalványulásától tart. Kinyújtott kézzel kiált a szertefoszló álomkép után, próbál utánakapni, míg az kegyetlen kacajjal távolodik messzire.
Próbál másra gondolni, elterelni a figyelmét, de még mindig ugyanaz a baj: mindenről csak Ő jut az eszébe. Vagyis, valljuk meg az igazat: nem is akar másra gondolni. Miért is akar spanyolul tanulni? Hogy ne felejtse el a spanyol gitár bús énekét és azt a forró, szenvedélyes csókot a hűsítő, árnyas kis sikátorban...
Carry on my wayward son, lay your weary head to rest and don't you cry no more...
He's gone... Il est passé. Ah, je suis triste...
Ez a bejegyzés nem így indult, sokkal borongósabb lett volna, "jövőbeli úticél hangulatú", de elkezdtem latinos zenéket hallgatni, és ez lett belőle...
***
Sárgás-barnás falak, forróság, málló vakolat, színes, hosszú ruha - tudod, az az áttetsző fajta... Hullámos barna haja sötét, csontos vállára hullott, egészen a derekáig csavarodott. Ő egyik karjával magához rántotta és orrát végigsimította hosszú nyakán, a lány pedig önkéntelenül oldalra vetette fejét és engedett a hirtelen mozdulatnak. Minden arrajáró őket nézte, félszegen. Hiába vagyunk délen, hiába érzed a szenvedélyt minden pillanatban, minden este a bárokban, a csábos pillantásokban, amik az éjfekete szempillák alól, minden porcikádat megborzongatóan érkeznek, ez mégis vallásos ország. És ez nem az a vallás, amiben a lány hitt. A mindent átható Istennő, Diana, s már annyira hitt benne, hogy úgy vélte, önmagában is felfedeztheti. Innen jött a hosszú, hullámos haj is. Érezte a tűz elemet lelkében, tombolt, égett, pusztított. Valahol mélyen számító és önző volt, mindent addig használt, amíg örömét lelte benne, majd kegyetlenül eldobta a kiszívott energiájú tárgyakat, embereket, férfiakat. Hitt abban, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne használjon ki minden pillanatot és ne legyen boldog mindig. Nehéz volt, de megpróbálta. Többször járt Velencében a karnevál idején. Megismert az álarcok világát. Önmaga is azt viselte. Csillogó, világos, mindig változó színű szeme is ezt mutatta. Úgy változott a hangulata, mint ahogy a Hold is, és minden újabb hangulathoz mindig újabb árnyalat kötődött. Most miatta boldog volt. Vagyis inkább elégedett. Megkapta azt, amit akart. Elkapta az űzött vadat... Már a szemének színét is a boszorkánysággal azonosították. Lehet ebben valami... Semmi mást nem szeretett magában, csak a szemét. Az volt a legnagyobb fegyvere is egyben, és lassan megtanulta használni. Megint sikerült.
Mira y baila conmigo...
Erősebb ellenállásba ütközött most, ahogy megszokta, de a győzelem újfent az övé volt. Tipikus...
Valahol a kis utcában felhangzott a gitár. Pár akkord. Selymesen. Mézédes hangú énekesfiú. Ült a málló fal tövében és az életről énekelt. A spanyol szavak lágyan szálltak feléjük. A lány elkapta a kezét, és behúzta egy közeli kis sikátorba, oda, ahol még lehetett hallani a húrok pendülését. Ő hagyta. A sikátorban újra átölelte. A zöld szemébe nézett. A lány pedig nézte a dús, sötét haját, majd lentebb vitte tekintetét, nézte a barna szemöldökét, a sötét szemén időzött, majd megállapodott az ajkain. Cinkosan felnézett tündérszemeivel, kacsintott egyet, majd lágyan megcsókolta. Ő szorosabban magához ölelte, és engedett az egyre szenvedélyesebb ajkaknak. A spanyol zenész pedig rendületlenül pengette kopottas gitárjának húrjait...
Írom tovább...
xxx
I wanted you to know I love the way you laugh... I wanna hold you high and steal your pain away...
I keep your photograph and I know it serves me well, I wanna hold you high and steal your pain.
Kapcsolatban... Kapcsolatban... Harsogta mindkét adatlap, örömöt sugárzóan, nekem mégis oly' fájdalmasan. Azon az estén történt minden...
Helyreállt a világ rendje a mikrokozmoszban... Van, akit elhagytak, van, aki talán élete szerelmét találta meg. A lelkek egyik összefonódását kontinensnyi távolságra húzták, a másik két lelket ugyanilyen közelségbe rántották ott fent. Zöld és bordó tündérek jártak táncot körülöttünk... A bordók kegyetlen kacajjal játszották gyermekded játékukat... Mikor a forgásnál magadhoz húztál, akkor néhány zöld tündér szökött el a másik pártól, hogy adjanak egy kis reményt. Mikor szorosan fogtad a kezem, vezettél, és kipörgettél, távol kerültem tőled, akkor vállamat a bordó tündérek húzták el messze-messze, hogy nem értinthessük egymást még véletlenül sem. Sötét, villodzó fények...
'Cause I'm broken when I'm lonesome and I don't feel right when you're gone away...
You've gone away, you don't feel me, here anymore...
Örülök... Vagyis. Örülnöm kellene. Hiszen már régóta ezt vártam. A sugárzó arcukat, a belőlük áradó boldogság részegítő, mindent megszépítő erejét. De nem... Most nem... Most csak a hatalmas, éles kontrasztot érzem... Tudod, keleti vallások, filozófia, a két ellentétes erő... Most ez hat át mindent.
Üvölt a zene. Mást nem is tudok most elviselni...
"How did we get here?
When I used to know you so well, yeah.
But how did we get here?
Well, I think I know.
Do you see what we've done?
We've gone and made such fools
Of ourselves.
There is something I see in you.
It might kill me.
I want it to be true."
Bármennyire is rövidek ezek a jegyzetek, mégis publikálom őket. Írok, írok, ki próbálok írni magamból mindent. Hátha kevésbé keserűvé válik minden egyedül töltött másodperc. Eh... Ezzel próbálom nyugtatni magam, hogy jobb lesz vagy könnyebb? Nem, nem lesz az. Csak egyszerűen el kell nyomnon magamban az érzéseket, és minél több nap telik el, annál mélyebben lesznek ezek az emlékek.
És annál intenzívebben fog fájni és vérezni a szeptemberben feltépett seb...
Június 14 van. A repülőgép ma fog felszállni...
***
Azt hittem, visszatér az ihletem és minen csapongó gondolatom egy teljes egésszé áll össze és talán nyár végéig alkothatok valamit.
- Megihlettél...- gondoltam és mondtam volna Neki. Csak néztem gyönyörű, mélybarna szemeit, elfeledkezve a külvilágról, a gondokról, a több hónapnyi magányról, ami vár rám. Nem tudtam megszólalni, a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy magamban tartva talán megőrizhessem a pillanatot. Hiszen minden lélegzetvétellel egyre közelebb kerülünk a búcsú fájdalmas pillanatához, mikor már nem ölelhetlek újra magamhoz, nem érezhetem az illatod. Félelmetes volt. I tried to seize every moment...
Nem hittem soha, hogy engem valaha a barna szemek ejtenek olyannyira rabul, hogy a gondolataim más körül már ne is tudjanak járni. Égszínkék, tiszta szemek. Kedvesség, játékosság. Erre asszociáltam tőlük. De most. Felnőttem. Nyugalmat keresek, megnyugvást, biztonságot, erősen ölelő, vigyázó karokat. Talán ezért vágytam rád?
"Takaróval alszom, még a legnagyobb nyári melegben is. És hogy miért? Nem tudom... Biztonságot ad..." Ezt mondtad nekem nemrég. Így vagyok én is. A takaróval is, a szemeiddel is. Biztonságot nyújtasz nekem. Álomvilágban éltem húsz évig, és Te megmutatod nekem a valóságot. How can I imagine the rough world... De nem vagyok egyedül. A világ próbál arcon csapni, de te megvédesz, elkapod a kezét és féltőn óvsz a másik kezeddel.
Ott álltál előttem. Hátrasimítottam dús, sötét hajad, végigcirógattam arcod, szemed, és azt mondtam, hogy Te már annyit tanítottál nekem az utóbbi hónapokban... Most én jövök... Élvezd az életet, engedd el magad, hunyd le a szemed és érezd a zenét... Arra már nem emlékszem milyen zene ment. De arra viszont igen, hogy nem engedtél el, vezetted minden lépésem, szorítottál egyszerre erősen, megalkuvást nem tűrően, mégis gyengéden.
Ám egyszer menned kellett. Messzire, nagyon messzire... Túlzottan is távolra... Utolsó ölelés. Mentél föl a lépcsőkön. El a dohos pincéből, ki a hűvös, sötét éjszakába... Én, mint aki elvesztette a tér- és időérzékét visszamentem a többiekhez. Lerogytam. Néztem. És zokogtam...